Állásinterjúk előtt gyakran tanácsolják, hogy ha rákérdeznek gyengeségeinkre lehetőleg olyasvalamit mondjunk, ami csak látszólag gyengeség, de a munkaadói oldal számára pozitívumnak tűnik. Ilyen például az, ha töredelmesen beismerjük, maximalisták vagyunk. Az általános közvélekedés szerint ugyanis minden vezető a lelkiismeretes, szorgalmas és megbízható és – akár a saját egészségüket, a szabadidejüket és a magánéletüket feláldozva – mindent bevállaló dolgozókat preferálja, de egy jól felkészült HR-esnek tudni kell(ene), hogy valójában a maximalisták nagyon boldogtalan, örökké elégedetlen emberek elsősorban önmagukkal szemben…
Az iskolában sincs ez másképp, csak gyakran elsiklunk mellette. Zömében akkor látjuk meg a problémát, ha a gyerek rossz jegyeket hoz haza, pedig a folyamatosan jól teljesítőknél is lehet probléma. A maximalizmusban szenvedőket valószínűleg irreális vagy nehezen teljesíthető elvárások veszik körül, azt az érzést keltve, hogy soha nem elég jók, többet kellene edzeni, gyakorolni, tanulni, ismételni vagy gyakorolni. Olvasd tovább a Pán Péter Stop blogon a legfrisebb posztomat: https://panpeterstop.blog.hu/2020/06/04/legifjabb_generaciok_ellensegei
